Hair

Tom O’Horgan, Milos Forman, Pintér Tibor. Ha a huszadik század második fele és a huszonegyedik század első pár évét valamilyen úton-módon összehoznánk, és ezt a három rendezőt rávennénk, hogy alakítsák meg Caesar és a többiek után a III. triumvirátust esetünkben a világot jelentő deszkákon, az egyértelműen bombasiker lenne. Csupán egy dologra kellene őket megkérni: Fiúk, rendezzétek meg közösen a Hairt! Egyedül is sikerült nagyszerűt alkotni, közösen pedig féljetek a magukból kikelő rajongóktól!

Számomra 1968. április 29-én a broadwayi bemutató sem jelenthetett volna nagyobb élményt, mint a 2007. február 7-i kiskőrösi előadás. Jóllehet, az összes városunkba érkező előadást láttam (nem csak a Sziget Színház darabjait), de bizton állíthatom, a Hair magasan megugrotta az összes lécet, amit valaha a színházunkban bemutatott előadások felállítottak.

Ezen a szerda estén is elvégeztem a színházak előtti jól megszokott rituálémat. Jóval a kezdés előtt megjelentem a színházban, üdvözöltem az ismerősöket, akik a város színházba járóinak kemény magját képezik, majd elfoglaltam törzshelyemet az ötödik sorban, és percenként órámra pillantva vártam, hogy végre felgördüljön a függöny. Vagy jelen esetben sokkal inkább, hogy szétnyíljon...

Ahogy azt a Sziget Színháztól megszokhattuk, a várakozás nem volt hiábavaló, hiszen Pintér Tibor társulata ismét egy csodát varázsolt a színpadra. Magát a darabot senkinek nem kell bemutatni. Akinek nem volt szerencséje Tom O’Horgan rendezésében látni – mint például nekem, aki abban az időben még meg sem születtem – az Milos Forman filmvászonra vitt verziójából ismerhette meg a fülbemászó, egész mélyen megragadó és felejthetetlen dalokat. A hippik lázadását, életérzését, a drogok világát, és a vietnami háborút mi már testközelből ugyan nem tapasztaltuk, de a darab zseniálisan „dokumentálja” a kort. Aki beül valamelyik színház székébe, nem csak egy nagyszerű musicalt kap, de egy hiteles korrajzot is. Így volt ez Kiskőrösön is. A parádés szereposztás, a jelmezek, a dalok, a fények és az ötletes díszlet mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy újraéljük a hatvanas évek Amerikáját.

A színészek és színésznők játéka felülmúlhatatlannak, énekhangjuk utolérhetetlennek tűnt, és mindezt tökéletes harmóniában egészítette ki a tánckar.

A szereposztásból nehéz kiemelni szereplőket, hiszen a hippik világának egyenlőségét a színészek játéka is mutatta. Épp úgy volt hatásos a Bergert játszó Pintér Tibor, mint ahogy csodálatosan szép Bordás Barbara (Sheila), gyönyörű hangú Vörös Edit (Peggy), és leírhatatlanul komikus Várfi Sándor (Steve). De sorolhatnám tovább a tehetségek sorát, mégis egy valakit szeretnék még kiemelni. Makrai Pált. Egy ilyen nagy név olyan apró szerepekben tűnt fel, amik szerencsétlenebb esetben alig maradnának meg a néző emlékezetében. És az, hogy szerep helyett szerepeket írtam, az nem véletlen, hiszen ezen darabon belül Makrai Pál négy karakter bőrébe is belebújt. Kaméleonként alakult át sznob apából tanárrá, tanárból bíróvá, bíróból pedig egy alkoholista apává. (Ha valamilyen szerepkört kihagytam, az is csak tovább méltatja a színészt.) A szerepeket oly nagyszerűen fogta meg, hogy ilyen apró jellemekből is hatalmas poénokat tudott kihozni. Ehhez csak gratulálni tudok!

Egy szó, mint száz, a darab tökéletes. Biztosan állíthatom, hogy új kedvencemmé vált, és szerintem a kiskőrösi közönség megszavazza a következő darab igényét, hiszen ez a csapat akármivel jön, az nálunk hatalmas siker lesz. És ugyan ezt nem én döntöm el – hogy stílusos legyek a hajam „nem bírák parókája” – de én azért tiszta szívből szorgalmazom a következő darab kiskőrösi bemutatását, és szerintem több száz ember nevében beszélek. Egy biztos, a darab akkora hatással volt rám, hogy talán még a hajamat is megnövesztem... Hiszen „Nőjön minden haj, nem lehet az baj…” 

-MarkóGábor-

Kiskőrös